Édesapám mindig is szerette a motorokat. Már gyerekkorában is folyamatosan szerelte őket akár napokon keresztül, hogy utána 1 napot tudjon vele motorozni, majd újra hosszas szerelés várt rá. Nem sajnálta rá az időt, és a faluban másoknak a gépét is megjavította, sokszor baráti szívességből. Ez felnőtt korában is megmaradt, habár nem lett hivatalosan szerelő, szabadidejében mégis folytatja ezt a tevékenységet. És persze a motorozást is.
Engem is szeretett volna motorosnak nevelni, és ez fiatalon még sikerült is. Újabban a masszázs tudományával foglalkozom szívesebben. Nagyon beleástam magam a témába, sok masszőrhöz elmentem, beszélgettem is velük, tanultam tőlük, különböző technikákat megtanultam. A család persze ennek örül, de apám még mindig jobban támogatja a motorozást. Ahogy régen.
Kezdetben a nagy udvarban mentem körbe-körbe. Valahol el kell kezdeni. Aztán később, mikor már nagyobb lettem, vett nekem felszerelést, csizmát, páncélt és motoros kesztyűt is. Bukósisakom természetesen már volt. Így elengedett a tőlünk nem messze levő, újonnan kialakított cross pályára. Na persze az elején sokszor kijött velem, nem hagyott egyedül, nehogy olyan trükköket próbáljak meg csinálni, amiket a tv-ben láttam. Amik persze nem tűntek olyan nehéznek, ezért nem egyszer meg is fordult a fejemben. De figyelmeztetett, hogy ahhoz még sokat kell gyakorolnom, mire a legegyszerűbb trükköt meg tudnám csinálni. És persze azt is csak megfelelő védőfelszereléssel. Különösen nyáron, a nagy melegben nem szerettem hordani. A sisakkal még megbarátkoztam, de a kesztyűt és a páncélt nem szerettem felvenni, nem tartottam fontosnak. A kesztyű amúgy sem volt valami jó. Vékony volt, és borzalmas volt a színe. Azóta ez a véleményem jócskán megváltozott (a fontosságát illetően). Ugyanis egyszer, mikor kimentem egyedül (végre), az első dolgom volt, hogy levettem a kesztyűt, és úgy indultam neki a pályának. Lehet egy kicsit nagyobb lendülettel, mint kellett volna. A pálya nagy része száraz volt, de itt-ott találni lehetett pocsolyát is, mivel pár nappal korábban esett. Az egyik kanyarban, amibe nem láttam be teljesen, belefutottam az egyikbe, és elcsúsztam. Természetesen a kezemmel próbáltam meg tompítani (mivel mással?), és arra gondoltam: „milyen jó lenne most egy motoros kesztyű!”. Hát igen, az ott volt, csak éppen a pálya elején hagytam. Szerencsémre a kezem nem sérült súlyosan, csak felületes volt, de ez bőven elég volt, hogy tudjam, a kesztyű egyáltalán nem fölösleges, sőt! Édesapám csak annyit mondott, hogy „semmi baj, ezentúl nem kellek oda, magadtól is beöltözöl teljesen”. Igaza volt, de akkor legalább akartam egy olyan kesztyűt, ami nekem is tetszik. Ő a sixgear kesztyűit javasolta. Úgy döntöttem, mostantól rá hallgatok, ha motorozásról van szó.
Fontos volt, hogy megfelelő légáteresztése legyen, hiszen így nyáron is kényelmesebben tudtam használni. Az ujjaknak és a kézfejnek megfelelő védőborítással kellet rendelkeznie, hiszen automatikusan ezzel próbál tompítani az ember, ha elesik. Ha a tenyéren lévő rész is meg van erősítve, az határozottan előny. És persze, hogy megfelelő anyaga legyen. Ezek mind a védelmet szolgálják, ha ezek megvannak, akkor jöhet a külső. Valami igazán hozzám illőt akartam venni, és találtam is. Mind a formája, mind a színe megfelelő volt, rögtön meg is vettem, és utána sokáig használtam (minden egyes alkalommal, amikor felültem a motorra). Igen sok sérüléstől védett meg, miközben a különböző trükköket próbáltam leutánozni. Na persze csak a könnyebbeket. Nagyrészt. Azóta én már felhagytam ezzel a sporttal, de apám meglátta az új reményt az öcsémben, és most őt próbálja terelni ebbe az irányba. Majd én is adok neki jó tanácsokat. Kesztyűt mindenképp adok.